Kigúvadt szemekkel néztem a zacskóját a metrón. Sose láttam még ilyen barnát. Nekem mindig olyan pirosas, vagy narancssárgás. Na, meg már csak az is, hogy egyáltalán elő merte venni.  Ráadásul ez egy ilyen öltönyös, szakállas fazon. Beszarás. Régebben egyébként én is, simán, itt is, csak egyszer felszállt egy idegbeteg ellenőr a Blahánál, aztán óbégatni kezdett, hogy azonnal tegyem el, és csak azért nem bírságol meg, mert elhányná magát, ha még hosszan kellene diskurálnia velem. A jegyemet meg se nézte, pedig volt. Komolyan mondom, még hasonlított is kicsit az általános iskolai seggfej fizika tanárra, aki egyszer rajtakapott ugyanígy tízórai szünetben. Undorító, hányingerkeltő, meg gusztustalan, kábé ezekkel a jelzőkkel illetett ez is, meg az is, csak kábé 10 évnyi időeltolódással.

A metrót bánom jobban. Ha őszinte akarok lenni, talán itt a legnagyobb élvezet. Monoton zaj, félhomály, ringat a szerelvény, és az se baj, hogy folyton megáll, meg elindul, mert ez hoz még egy kis  extra pulzálást is a dologba, az ajtók záródnak, dzzzzsss, és ahogy kezd újra felgyorsulni, na ilyenkor szoktam megint benyúlni, nagyon finoman, vigyázva, a szűk résbe, mindig csak egy ujjal, a jobb mutatóval, hogy nehogy bármi apró kis hajszálrepedés keletkezzen, és amikor felvette megint az utazási sebességet a járgány, na akkor kihúzom az ujjam, és ami rátapadt, azt szétkenem a zacskón.

És mondom, hogy beszarás, ilyen nincs: az öltönyös is pont ugyanígy csinálja! Eszméletlen. Én komolyan azt képzeltem, hogy én vagyok az egyetlen a világon, aki ezt csinálja. A szemben ülő nénike rápillant, hát, kicsit kigúvad a szeme, na, meg van valami kis undor a csodálkozásában, de egészen fürgén visszabambul a passziánszába. Hát, igen. Ez lenne a normális társadalmi hozzáállás.

Nem bírtam türtőztetni magam, ott termettem a fickó mellett, és neki szegeztem a kérdést:

– Honnan van?

– Mi? – kérdezte úgy, mint akit rajtakaptak.

– A barna töltelékes isler. Én mindig csak piros meg narancssárga lekvárosat kapok.

Nem válaszol. Folytatom:

– Figyi, semmi gáz nincs. Én is mindig zacskóból eszem az islert. És én is mindig kitúrom a mutatóujjammal a tölteléket. És én is mindig felkenem a zacskó oldalára.

Láttam, hogy nem hisz nekem. Óvatosan előhúztam az övtáskámból az enyémet. Még csak félmunkát végeztem, mert én ugye a metrón már nem csinálom.

– Látod, ez baracklekváros. – mutatom neki.

Elmosolyodik:

– És te melyik felét eszed először? – kérdezi.

– A csokibevonatosat – válaszolom.

– Akkor jó – mondja. –  Te próbáltad már a szentendrei hév-en? – kérdezi.

– Nem. – mondom.

– Öcsém, azt ki kell próbálnod! Az Pomáznál már úgy ráz, hogy beszarsz! Berezonál a zacskó is, te, azt a frekvenciát, hát nekem akkor végem. Ott mindig benyúlok két ujjal is! Nagy a kockázat, persze, hogy ilyen erőhatás mellett esetleg repedés keletkezik a tésztán, de vállalom, öcsém! Figyi, most le kell szállnom. Adok egy névjegyet, hívj fel a hétvégén!

– És akkor elárulod, honnan van a barna töltelékes?

– Naná! Csá!

– Kicsit morzsás lett a szakállad!

– Kösz! – söpri le.

És szombat reggel remegő kézzel tárcsázom Oszlánczi Hugó fizika professzort.

 

…………………………..

Kép forrása: pixabay

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük