Megcsapta az orrom, és azonnal átjárt a rettegés. Ez ugyanaz. Ugyanaz az ismerős, öblös, nyolckarú hónaljszag, ami körbefon és fogva tart, és ha ezt megérzem, ajtóstól törnek az életemre a balsejtelmeim.

Ez mindig rosszat jelent. Ugyanezt éreztem 30 éve annak a gombaszakértőnek a hónaljából is, aki úgy megszakértette a családi kiránduláson szedett friss, harmatos gyűjteményünket, hogy 2 hetet feküdt a család az intenzív osztályon, rajtam kívül természetesen, mert én aztán nem ettem abból semmit. Édesanyám meghalt, a többiek kín-keservvel felépültek.

Ugyanilyen hónaljszaga volt 20 évvel ezelőtt annak az anyakönyvvezetőnek is, akivel összeadatta a Pistát az apja azzal az Évikével, meg is mondtam én ott helyben mindenkinek, hogy nem lesz ennek jó vége, az orromban érzem, és lám, így is lett. Rövidesen az egész falu azt beszélte, hogy csalja a Pista az Évikét, csak azt nem tudják, kivel.

Verje meg a Pista apját a jó Isten, vagy legalább látogatta volna meg 20 éve jó alaposan azt a 30 évvel ezelőtti gombaszakértőt, és akkor nem a Dezsőhöz mentem volna hozzá bánatomban 19 évvel ezelőtt.

A Dezső színtelen, szagtalan, gáz. A Pista színes, szagos, láz.

Lázasan jártam is hozzá a kertek alatt, de boldogok is voltunk mi ketten, titkon, egészen 10 évvel ezelőttig, amikor is a karjaiban megcsapott ismét a vészterhes, baljós bűz, mint pillanatokon belül fény derült rá, a postás hónaljának képében. Ezt az egyetlen gyászos napot leszámítva se addig, se azután soha, egyszer sem járt délután a postás, és ez nem is a rendes postásunk volt, aki amúgy meg olyannyira gyengénlátó és nagyothalló, édes, arany ember, hogy akár még délután is járhatott volna, csak mint utóbb erre is fény derült, a rendes postás gombamérgezést kapott, ez a helyettesítő meg csak úgy berontott a családi pótlékkal. És azzal a semmi máshoz nem fogható, fatális hónaljszaggal.

Drága Pistám – az isten nyugosztalja, és voltaképpen itt haltam meg én is, a többi már csak időhúzás volt –, azon nyomban kiugrott az ablakon oda, ahová délelőtt a vasvillát támasztotta az ágaival felfelé.

Az átkozott helyettesítő postás rémültében összecsinálta magát, nem volt elég a hónaljszag, még ez is, én meg önkívületi állapotban ordítottam, hogy tartsa meg a családit, csak húzzon innen és ne lássam soha többé.

Valóban nem is láttuk többé, így nem is derült fény arra soha, hogy hogyan feszült keresztre anyaszült meztelen édes drága Pistám a vasvillán. Legalábbis 10 évig még biztosan nem derült rá fény. Mind a négy ága átszúrta a testét. Önkezűleg vetett véget, ez volt a hivatalos álláspont, és azon csámcsogott a falu hónapokig, hogy biztos elkapta a titkos szeretőtől a vérbajt, és azért. És hogy azért ilyen teátrálisan.

Két hét múlva a rendes postásunk kikerült az intenzív osztályról, és lassan, kín-keservvel felépült, én pedig elmentem gombaszakértőnek.

De az élet nem ment tovább. Rám nehezedett, és megértettem, hogy azok mennek gombaszakértőnek, akiknek már mindegy. Akiknek súlytalan érzés a felelősség.

És most, 10 évvel édes drága Pistám halála és közveszélyes gombaszakértői pályafutásom után, ismét megcsapott a nyolckarú. Egy nőgyógyász volt a gazdája, a hónaljszagnak és a szavaknak is:

rossz hírem van, hölgyem. Elhanyagolt méhszájpolip. Rosszindulatú sejtburjánzás, rák.

Hazafelé úton betértem a vendéglőbe, és életemben először gombapaprikást ebédeltem. Aztán hazamentem, anyaszült meztelenre vetkőztem, és beleugrottam a felállított vasvillába.

Mind a négy ága átszúrta a testem. Négy meg négy az nyolc. Nyolckarú végzet.

Most már akár meg is tudhatják. Nekünk már súlytalan felelősség.

 

Nagy Karolin

2020. nov. 2.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük