Képtalálat a következőre: „nagymező utca főzelékfaló”

5 éves voltam, amikor elköltöztünk.

Minőségi mutatók szerint minden jobb lett.

Kertes ház, jobb levegő, több négyzetméter, sok zöld,

csupán a talaj tűnt el alólam, de az nem látszott.

Én pedig úgy tudtam, hogy csak az van, ami látszik.

A többit pedig biztosan rosszul gondolom, „az ábrándozás meg az élet megrontója” – hallottam számtalanszor. Hát, ezek szerint megromlott az életem.

Ebben a „romladozásban” nagyon szerettem zenét hallgatni.

De nem úgy, ahogy a „Mi a hobbid?” kérdésre szokás bemondani, hogy „zenehallgatás”.

Máig nem ismerek túl sokféle zenét, nem vagyok a stílusok, műfajok szakértője, és sok esetben az előadók élettörténetének és/vagy a művek keletkezéstörténetének ismerője sem, és simán lehet, hogy amit egy adott dalból/sorból a magam számára lehívok és leszívok, ahhoz a szerzői szándéknak totálisan semmi köze nincs, és soha nem is gondoltam azt, hogy szükség lenne ilyen „közre”.

Úgy van ez, hogy letapadok 1-1 sornál, mondatnál, dallamnál, hangulatnál, ami épp az aktuális megéléseimet segíti, nagyon erősen kapaszkodom bele, rengeteget asszociálok, következésképpen iszonyú sokat tanulok tőle, nagyon hiszek benne. Nem a hobbim. A barátom.

Az elvesztett és a soha meg nem szerzett barátaim egyesült ereje van ilyenkor 1-1 sorban, dalban.

Aztán el szokott jönni a pillanat, hogy aktuálisan kimaxoltam. És akkor már nem hat úgy, nem kell úgy. Mégsincs az a gyász, ami egy emberkapcsolat kihűlése esetében nagyon is van.

Itt meg lehet élni azt a bőségtudatot, amit az emberkapcsolat esetében én nem tudok. Emberkapcsolatnál ha elmegy, ha már nem az, aki volt, görcsösen visszakövetelném azt, akit/amit hajdanán jelentett, csak hogy kitől is, meg miért, arra nem jön válasz soha sehonnan se.

Na de ha egy zene „hagy el”,  „üresedik ki”, jó, kicsit azt is sajnálom. De egyúttal alig várom, hogy ki/mi jön a helyébe, mit fog hozni, és hová tudom elraktározni az előzővel együtt megélt érzéseket, felismeréseket, és azok a későbbi életem során hogy és milyen formában és milyen okból fognak majd visszaköszönni, mert fognak, van egy ilyen bizonyosságom. És ez egy végtelenül izgalmas játékká teszi ezt az egészet. És értelemmel tölt meg mindent.

Van egy főzelékes a Nagymező utcában. Kicsi, szűk, csempés, bárszékes, még WC sincs – ami pedig nekem kardinális kérdés szokott lenni -, csak csap van, meg jó időben kiülős rész az utcán, na valószínűleg (és kizárólag) emiatt szeretem. „Szarkás főzis”-nek nevezzük a kislányommal, szoktunk időnként ott ebédelni kettesben. Egy ilyen alkalommal – természetesen kint ültünk – egyszer csak ilyen-olyan növényi részek kezdtek aláhullani az égből az asztalunkra, mintha célbadobó-versenyezne valaki a tányérunkba. Két szarka volt a fáról, sokat nevettünk. Na és a galambok sem csak a Jégbüfénél táncikálnak az asztalon, itt is volt már ilyen társaságunk is. Ezzel együtt/ ennek ellenére / ezért (?) van egy, amolyan „megérkeztem” érzésem ezen a helyen. Bár egészen tegnapig nem tudtam megmondani, mi vonz ide úgy igazán.

Gyerekkoromban ment a TV-ben az ’Apád, anyád ide jöjjön!” című műsor, amit rajongással szerettem, és még kazettán is megvolt nekünk egy, az ott elhangzott dalokból való válogatás. Rongyosra hallgattam.

És ott a költözködés környékén felhangosodott számomra 2 sor erről a kazettáról, az, hogy:

„Papa, attól félek, te nem a Földön jársz,

a Nagymező utcában Amerikára vársz”.

Akkor mint 5 éves, vidéki kislánynak persze fogalmam sem volt arról, hogy mi van ebben a Nagymező utcában, de ez igazából semmit sem számított. Ugyanúgy rezeg ez a 2 sor, ahogyan az én lelkem az akkori élethelyzetemben. És .. valójában nem csak az akkoriban.

Vagy 25 éve nem hallottam ezt a kazettát. Tegnap hirtelen beesett ennek a két sornak az emléke a gondolataim közé. A szarkák meglepije helyett valószínű, mert az épp elmaradt. De nem csak ez, hanem – nem tudom, ismeritek-e azt az érzést, amikor egyszerre két, látszólag egymástól független, nagyobb horderejű gondolat tolakszik be a fejbe egyidejűleg, és versengenek a figyelmetekért –, na ez volt akkor. A 2-es számú versenygondolatom pedig az volt, amit a Feldmártól olvastam nemrégiben a bennünk élő szentségről:

„Vedd észre, hogy mire figyelsz akkor, amikor (…) a figyelmedet ’legelni’ hagyod! Menjen oda a figyelmed, ahová menni akar, tehát ne irányítsd, vedd észre, hogy mire figyelsz akkor, amikor arra figyelsz, amire akarsz! Vedd észre, hogy mire figyelsz, és amikor észrevetted, vedd komolyan! (…) Akkor is, ha azt gondolod, hogy abból biztosan nem lehet megélni. Ha az ember ezt nem teszi meg, akkor szerintem kidobja az életét” (Tudatállapotok szivárványa).

És mond is 2 olyan konkrét példát, ahol teljesen új irányt vett az adott személyek élete, miután arra kezdtek „üzletszerűen” is figyelni, amire igazán érezték a hívást.

Nagyon mélyen érintett engem ez a gondolat, és el is kezdtem rögvest vizsgálgatni magam ezzel a szemüveggel. Hogy mire is figyelek, amikor nem figyelek arra, hogy figyelek?

Az emberekre. Ezért is vagyok nagy rajongója az arctalan tömegnek (is), mert ott nagyon látszanak. Nagyon és rengetegféleképpen. Minden érdekel. Hogy hogy működnek, miben hisznek, hogy érvényesülnek, hogy nem érvényesülnek, mit sugároznak kifelé, minek tűnnek, minek szeretnének tűnni, utóbbi kettő összhangban van-e egymással, honnan jönnek, hová mennek, ki várja őket ott, ahol, reggeliztek-e, mit szeretnek, kit szeretnek, mi a fontos, ki a fontos, biztonsági játékosok, vagy bevállalósok, használnak-e nejlon zacskót, vagy gumióvszert, mikor-kivel-hol szexeltek utoljára és jó volt-e, klímaszoronganak-e, van-e ritmusérzékük, stílusérzékük, olvasnak-e, írnak-e, … MINDEN. A pillanatokat szeretem elkapni.

Ha pedig netán épp nincs kit megfigyelni, akkor felidézek korábbi élményeket, spontán, ami jön, vagy elképzelem, hogy beszélgetek azzal, aki az aktuálisan engem foglalkoztató témához a legmegfelelőbb beszélgetőpartner. Nem szükséges, hogy konkrét/valóságos személy legyen. Így is, úgy is előbbre visszük a világot 😉 .

Nos, hát ezek után, mi legyek, ha nagy leszek???

Na, és ez a „mi legyek, ha nagy leszek???”-gondolatmenet, ill. a Nagymező utcás dalszöveg által hordozott elvágyódás versenyzett a fejemben a főzelék felett, előttem az utcakép, mellettem a csodálatos kislányom, aki – fogalmam sincs, hogy lehet – szintén nagy megfigyelő, szokott is szólni, hogy most ne zavarjam, amikor épp „más dolga van”, és ekkor is más dolga volt, így nyertem egy kis időt arra figyelni, amire akkor figyelek, amikor nem, és rögtön megláttam profilból egy idős, elhanyagolt külsejű, nagy testű hölgyet. A trolimegállóban ült, háttal a járda gyalogosforgalmának, előtte járókeret. Rengeteg ember jött-ment ott a járdán, mindenféle nem, kor, bőrszín, stílus, náció, szocioökonómiai státusz, de mindenki megtorpant egy pillanatra, ahogy meglátta őt. És ahány ember, annyiféle reakció: undor, sajnálat, félelem, kínos röhögés, döbbenet, együttérzés, viszolygás, megvetés, ellenszenv, iszony, hahotázás, részvét…

A hölgynek ugyanis le volt csúszva a feneke közepéig a melegítőnadrágja, a bőrén elkenődött a széklet, és legyek döngték körül.

És ha a világon minden tükör, akkor ennek a pillanatnak a tükörországában vajon ki is vagyok én?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük