Szóval azt mondod, Olga, hogy örökre vége. Hogy ennyi volt és kész. Hogy te megmondtad. Százszor és ezerszer is figyelmeztettél, hogy nem lesz ennek jó vége. Hogy te nem bírod, te tönkremész attól, ha durvulok. Hogy te olyan érzékeny, gyenge nő vagy, veled finoman kell bánni. Hogy emlékezzek csak vissza, mennyire gyönyörű volt az, amikor még képes voltam gyengéd lenni. Olyan varázslatos, pillekönnyű légies áramlás, meg fuvallat, meg tudom is én mi, ja igen, mintha a mesében jártunk volna két szélben táncoló tollpihe képében, ezt mondtad. És hogy oké, értékelted te a próbálkozásaimat, hogy milyen cuki, hogy a neten is össze-vissza olvastam mindenféléket arról, hogy hogy kell bánni a nőkkel, de szerinted képtelen voltam felfogni, hogy te nem olyan nő vagy. Limited edition, szoktál ezzel viccelődni is, hogy te az vagy. Limited edition. Belőled nincs még egy. Vagy legalábbis nem jellemző. És én nem bánok veled méltóképpen, gyenge nőhöz méltó képpen én nem tudok veled bánni, mert az utóbbi időben egy vadállat vagyok, ezt mondtad. Nem is, felbőszült vadkan. Igen, így mondtad. Meg hogy semmibe veszlek. Meg hogy hallottad, hogy egyszer azt mondtam a Karesznak a telefonba’, hogy te csak egy olcsó kis nőcske vagy.
Zokogtál, hogy ezt érdemled, ennyi együtt töltött idő után, pedig te ott állsz a konyhában minden reggel, amikor elmegyek, és ugyanott vársz, amikor hazatérek. És hogy arra már nem is emlékszem, hogy mennyit bókoltam neked az elején, hogy mennyire izgató vagy még a konyhában is, mintha a hűtő meg a tűzhely közti rész pont arra lett volna kitalálva, hogy te ott tündökölj, mondtad, hogy ezt mennyiszer mondtam, hogy mintha a panelokat tervező belső építész tudta volna, hogy itt fog majd állni az Olga, sokat, és mennyire csodálatos volt az, amikor még képes voltam gyengéd lenni, és a karjaimban vittelek be a francia ágyra. Onnan, a konyhából. És finom voltam, és varázslatosan légies, és figyeltem rád, minden rezdülésedre, arra is, hogy a hónaljadnál nagyon vigyázzak, mert ott neked érzékeny.
És oké, megérted te, hogy a sok túlóra, meg az a geci új főnök, meg minden, de ez még nem jogosít fel arra, hogy vadállat legyek veled, nem is, már megint eltévesztettem, felbőszült vadkan, így mondtad. És hogy te százszor és ezerszer is figyelmeztettél, hogy nem bírod, ha durvulok. Hogy ezt veled nem lehet megtenni. Hogy nem hiszem el, de tényleg el fog jönni az a pillanat, hogy örökre vége, ha ennyire nem figyelek oda rád. És hogy azt is mindig mondtad, hogy az elektromos pumpával ne. Csak a kézivel. Mert hogy az elektromostól túlságosan felfújódsz, és bántja a szelepedet a hónaljadnál.
Rohadék felbőszült vadkan! – ez volt az utolsó kiáltásod.
Most meg már csak halkan sziszegsz, és a hónaljadból áramló pillekönnyű fuvallat simogatja a könnyes arcomat.
Nagy Karolin
kép: pixabay

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük