Ha szembejönne velem egy segg, olyan igazán formás, kerek, kemény, mint két csodálatos félteke, a varázsgömbök legformatervezettebike, vagy egy idő után már alább is adtam, lehetett volna tőlem akár löttyedt, puha, gusztustalanul szétfolyó körte is, mint a ragacsgyurma, ami minden elképzelésedet felülmúló módon terül szét és ragad bele örök érvénnyel a kanapéba, csak női segg legyen, és szembe jöjjön velem, de nem. 45 éven át soha nem jött szembe, mindig csak távolodó női seggeket láttam, a fokhagyma és a szottyadt körte végpontok között terjedő skála végtelen kínálatában végtelen számú, méretű, formájú és kiterjedésű verzióban mozgott ugyan a felhozatal, de mindig csak tőlem, mint kiindulóponttól távolodó mozgással mozgott el a végtelenbe és tovább, és soha, egyszer nem jött velem szembe.  Nők persze jöttek velem szembe, meg férfiak is, ami most a téma szempontjából még lényegtelenebb, mert mindegyikük, kivétel nélkül a teste – társadalmi normák szerinti – elülsőnek tekintett felével közelített hozzám. Valahányszor csak felém fordult egy nő, hátat fordított nekem az életfeladatom.

Jól olvastad. És egyúttal igen. Ez az, amiről (legalábbis 45 évig azt hittem hogy) nem beszélünk. Köztiszteletben álló mérnökember ilyesmiről nem beszél. De még ha nem is áll annyira köztiszteletben, és nem is annyira mérnök, akkor sem beszél, mert azok a társadalmi normák, amelyek szerint az embernek előbbre való az a fele, amelyikhez képest a segge a hátsó, na ezek a normák  nem teszik lehetővé, hogy az ember fia csak úgy a világba kiáltsa az életfeladatát, vagy legalábbis az azt megtestesítő vágyat, legalábbis olyan esetekben, mint amilyen az enyém.

Mert persze aki, teszem azt, egy toalettpapír-gyártó üzemben mérnök, annak nem kell véka alá rejtenie az életfeladata és a seggek közötti kapcsolatot, akárcsak az aranyereket kezelő orvosnak se, sőt, még díjat is nyernek azért, mert seggek sora sorjázik velük szembe, tegnap tolta épp a képembe egy plakát a körúton, hogy „Díjnyertes Aranyér Központ”. Ilyen persze van. Ezt lehet, erről beszélni is lehet. De olyanról, hogy csak úgy szembe jöjjön, és csak egy kicsit ottmaradjon, csak úgy l’art pour lart, hát arról nem. Mert minimum perverznek és elmeháborodottnak kiáltanának ki, hogy te csak nézni akarod. Nem megváltoztatni, megjavítani, megszerelni vagy tisztogatni akarod, hanem csak úgy, ahogy a valójában van, és ahogy a természet adta, csodálni. Ez ugye társadalmilag, gazdaságilag nem hasznos, és ilyen foglalkozás, hogy „seggnéző”, nincs. Tehát ebben a világban ilyen vágynak létjogosultsága nincs. És kérdem én, hogy ha a vágynak nincs, akkor a vágyat érző személynek van-e? Mert hiába voltam én a vezető mérnök a Gömbkilátó felújításánál, és vagyok elismert név a mozgó földgömbök tervezői között, meg az üveggolyógyártásban, meg tudom is én, akármit tettem is le az asztalra, mind a semmibe gurulna, ha kiderülne, hogy mire gondolok, amikor nem gondolok semmire, amire a társadalmi normák szerint hasznos és normális volna gondolni.

Aztán jól kiégtem, térdig lehetett gázolni a lakásomban a kiürült Unikumos üvegek között, aztán 45 év után jött András, a pszichológusom. Ugyan ő is a társadalmi normák szerinti elülső felével előre jött velem szembe, meg ő különben is férfi, így a téma szempontjából a tájolása nem is releváns, viszont ez a szembejövés fenekestől forgatta fel és terelte sohase remélt utakra a már totálisan dugába dőltnek vélt világomat.

Ugyanis mikor végső elkeseredésemben kinyögtem, hogy semminek nincs értelme és nem találom az életfeladatomat, megkérdezte, hogy mire gondolok, amikor nem gondolok semmire. Amikor a gondolataimat legelni hagyom.

Én meg megmondtam.

Azóta boudoir fotós lettem, a világ pedig kinyílt, és fenekestől felém fordult.

 

 

Nagy Karolin

2021. nov. 11.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük