Meséltem nemrég azt a jelenetet (itt), amikor képtelen voltam elfogadni a bonbont, amit a hajléktalan „barátunk” szeretett volna nekem ajándékozni.

Azóta is nagyon elöl van ez a téma nálam, és mostanra már tudom (vagy legalábbis azt érzem, hogy) el kellett volna fogadnom, ezt az egész „segítés” kérdést meg kilőni a világűrbe úgy, hogy vissza ne jöhessen soha.

Egy teljesen egyenrangú, szimbiotikus viszony a miénk a hajléktalan „barátokkal”. Arról szól, hogy ők ott tanyáznak, mi arra járunk, megörülünk az ismételt viszontlátásnak, van egymásnak szánt mosolyunk, üdvözlésünk, esetleg pár szó, aztán helló, és ettől kapásból olyan szép és kerek lesz akkor és ott minden, és elvitelre osztják ezt a kerekséget, tartós és újratölthető.

És akkor jött ez a bonbon, meg az agyalás. Hogy pillanatnyilag nekem van több, akkor az nem igazságos, hogy még ő tegyen az én többömhöz hozzá valamit, és akkor még egyensúlytalanabbá válik a világ, holott jaj de nagyon NEM!!!!

Nem a tételes költségelszámolás elvén

működik az adok-kapok

ember és ember között.

Mérlegképes viszonyok:

ja, tavaly karácsonyra adott vmi semmilyen háundem-es pulcsit, de tuti akcióban vette, volt mondjuk 3ezer, na akkor ennyiért nézek idén neki valamit

nehogy többet

nehogy kevesebbet

különben adósság keletkezik.

Miért is olyan nehéz önzetlenkedni?

Mert leltár miatt zárva vagyunk.

Kapcsolódó kép

Feldmár idézte Krishnamurtit azzal, hogy ’ha segítettem is, az csak véletlen lehetett’. A direkt segítési szándékkal kapásból ott a hierarchia. Meg a szégyen a ki/meg/át/felsegített félben.

Még mindig Feldmár: én nem segíteni akarok neked. Játszani szeretnék veled.

Mostantól játszani fogok. Csak.

Tegnap azt játszottuk a kislányommal, hogy elmentünk kettesben Agárdra Velencei tavazni. Tök jó kis nap volt, csak a vége sikerült kicsit nyögvenyelősre, mert nagy naivan alábecsültem az öltözőkabin és csap előtti sorokat, így nem értük el a kitervelt vonatot, csak az 1 órával később érkezőt. A kislányom viszont addigra már kellőképpen lemerült, csetlett-botlott, a vonaton meg jól elaludt. A Déliben annyira sikerült felébresztenem, hogy saját lábon szállt le a vonatról, de azért nagyobb százalékban volt alvó, mint éber. Az viszont a lehető legélénkebben kiszökkent a kis emlékezetéből, hogy kinézett magának még a délelőtti vonatra igyekvésünk közepette egy kis kedves dinnyeszeletet a zöldségesnél, és akkor azzal az ígérettel tudtam csak továbbhaladásra bírni, hogy ha még visszafelé is ott lesz, akkor megvesszük. Tudtam, mi hiányzik még a teljes nedves strandfelszerelés és a félig alvó gyermek mellé a batyuba. Célba vettük hát a zöldségest az aluljáróban.

dinnyeszelet.jpg

Van az a fajta pillantás, ami bármekkora távolságból, bármilyen villanásnyi időre esik is a megpillantottra, éget. És akkor, ott, egyszeriben el is dől, hogy lesz valami közös ügye a két félnek.

Egy max. velem egyidős, vagy fiatalabb srác volt, nulla mozgáskoordinációval. Elindult felénk. Nem hittem benne, hogy zuhanás nélkül lejut a lépcsőn, de valahogy lejutott. Mi már fogtuk a kiszemelt dinnyeszeletet, és vártuk a sorunkat a pénztárnál, amikor odaért. Nekiesett a hűtőpultnak, aztán kivett belőle két sört, én meg próbáltam úgy pozícionálni magunkat meg az összes cuccot, meg a dinnyét, hogy ha esik is a fickó, akkor rám essen, nehogy a kislányomra. Aztán megkérdezte, hogy elénk jöhet-e, mert hogy megy a vonata. Ó, hogyne, csak menjé’ má’! – gondoltam, aztán odatámolygott még a polchoz, és levett egy vaníliás karikát. Azt a drágább fajta Győri Édes Pilótát.

Fizetett, aztán térdre esett a kislányom előtt, és a kezébe nyomta a Pilótát. „Ez a tiéd, drága!”

Egy fiatal fiú volt a pénztáros, döbbenten kísérte a jelenetet. Rám viszont valami határtalan megnyugvás telepedett abban a pillanatban.  Hiszen ennek meg kellett történnie.

És akkor ezennel visszaállt az egyensúly az univerzumban. Ugye?

sziv_az_egen.jpg

 

Képek forrása: 1. google, 2-3. pixabay.com

Könyv, meg mindenféle aktuális: www.facebook.com/nagykaroliniroioldal

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük